No, kérem. Ráakadtam egy számomra újszerű és érdekes képregényre. Nagyon bejött, így gondoltam, megosztom a nagyérdeművel is a felfedezést. Kétszer négy füzetes sorozat, gyorsan végig lehet rajta szaladni, de minden oldala arany!
A szóban forgó darab nem más, mint a Viper Comics gondozásában megjelent A Dummy's Guide to Danger (illetve annak folytatása, ami a Lost At Sea alcímet viseli). Már a címe is szójáték (A "Dummies' Guide" angol nyelvterületen a kezdők kézikönyvét jelöli, míg az azonos kiejtésű "dummy" bábút jelent.), és ennek megfelelően szinte minden panelre jut egy szójáték, beszólás, poén csattanó. Emiatt tartalmasabb, mint egy átlag képregény, és tovább is tart elolvasni, mint azt a terjedelemből előzetesen várnánk.
Főhősünk, mint minden valamirevaló detektívtörténetben, egy magánnyomozó, nevezetesen Alan Sirois, a szokásos keményfiú, talpraesett akcióhős. Csakhogy nem egészen százas. Konkrét elmeorvosi eset, mivel kényszerképzete, hogy a hasbeszélő bábúja, Mr. Bloomberg egy elő személy, aki az ő ex-zsaru partnere. Mr. Bloomberg azért nem tud járni, mivel egy rendőri akció közben hátbalőtték, mert élő pajzsként Alan elé vetette magát. Ezért Alan bűntudatból befogadta, ápolja és folyamatosan cipeli magával. Nyilván adott a terep az ebből fakadó helyzetkomikumnak, de jó értelemben véve nem erre épít a képregény. Alan dilijén a legtöbb szereplő hamar túlteszi magát, illetve sokan már tisztában vannak vele. Több poén Mr. Bloomberg stílusából fakad: mindenkinek beszól, káromkodik, zsörtölődik (azaz Alan szociális korlátoktól mentes oldalát személyesíti meg; magyarul: ordas nagy paraszt).
Az első négy kötetben hőseink egy Húsgyűjtő (Flesh Collector) néven üzemelő sorozatgyilkos nyomába erednek. Közben Alan is gyanúba keveredik (a skizofrén hasbeszélés bábuval hobbi nem segít a helyzeten), egy hollywoodi sztárocska áldozatul esik, Alan kvázi-ex-csaját elrabolják, és közben mi is találgathatjuk a gyilkos kilétét.
A második négyes egy óceánjáróra viszi szereplőinket, ahol Agatha Christie Tíz kicsi négerérét felidézve egyenként hullanak az utasok, a tettes pedig nyilvánvalóan a luxusutazás résztvevői vagy a legénység tagjai között rejtőzik. A poénok, a történet és a rajzok is hozzák az első sorozat szintjét, a végén szinte sajnáltam, hogy vége van és adná magát egy harmadik "évad", de sajnos a 2008-as megjelenés óta erre hiába várunk.
A fentiek után nem titok, hogy a képregény erőssége elsősorban a párbeszédekben mutatkozik meg, a rajzok átlagosak, nem fotorealisztikusak, de nincsenek eltúlozva sem, letisztult, kellően részletes, kellemes látványt nyújtanak, Ron Chan keze munkáját dícsérik, aki dolgozott már a Marvelnek, a DC-nek és a Dark Horse-nak is. (Egy neten olvasott vélemény szerint "pszeudo-realisztikus", ezt a kifejezést ezennel loptam is.) A történetért Jason M. Burns a felelős, őt korábbról nem ismertem, ami nem is csoda, mert a The Expendable One az eddigi legjelentősebb műve (A feládozható; a hasonló című filmekhez nincs köze; egy halhatatlanságot szerző fickóról szól). Mai divatos szóval indie képregényes a pasas.
Talán egyértelmű, hogy erős angoltudással ajánlott csak, de aki szereti a képregényt, és bírja a nyelvet, annak szinte kötelező darab, főleg, hogy olcsón hozzáférhető, akár digitális formában is. Szóval olvassátok!
